két hét londonban... július 4-18.

Július 17., tizennegyedik nap.

Sunday July 17, 2011

Az utolsó teljes nap….

Természetesen nem lehet minden tökéletes. Reggel úgy terveztem, hogy vonattal megyek be a központba, de épp szembe jött velem egy busz, ami ugyanoda vitt és gondoltam felszállok rá (a nap lényege az volt, hogy utoljára körbejártam Londont, ezt vonatról/metróból nem nagyon lehet). Csak volt egy kis gond… valamiért a zöld helyet piros fény villant fel a buszvezetőnél, amikor odaérintettem az Oyster-kártyámat az érzékelőhöz. Megpróbáltam még egyszer… ugyanaz.

A vezető felengedett, de az egész utam stresszes volt. Mi van ha jön az ellenőr? És egyébként is, MIÉRT PIROS AMIKOR MÉG KÉT NAPIG TART AZ EGY HETES BÉRLETEM?
Gondoltam teszek még egy próbát, a Victoriára mentem és onnan elmetróztam a Leicester térig. Igen, sikerült. Beengedett. Innentől fogva nem volt semmi gond. Azóta se tudom mi volt a probléma…. de valahogy már nem is annyira érdekel.

Mikor odaértem a Leicester térre elkezdett zuhogni az eső. Csak úgy mondom, hogy reggel mikor felkeltem még sütött a nap…. Láttam egy PizzaHut-ot úgyhogy berohantam oda. Ahhoz képest, hogy két órája reggeliztem, sikeresen benyomtam egy pizzát, egy forrócsokit és egy sajttortát (nagyon rákaptam erre a dologra!). Minden isteni volt, viszont utána tök sokat kellett sétálnom mire újra normálisan éreztem magam. Nagyon sokat ettem. Ja igen, mert ingyen salátabár is volt, szóval a kéthetes répa, saláta, uborka és főleg paradicsom hiányomat is pótolni kellett. Szóval sétálgattam, természetes átmentem a Trafalgar térre, ott pedig bementem a National Gallery-be, hogy megnézzem a kedvenc festményemet. Kicsit megijedtem: azt hittem kölcsönadták, de csak átrakták egy másik helyre. Be kell vallanom, hogy valami nem stimmelt. Nem volt az igazi. Tegnap sokat gondolkoztam azon, hogy évek óta járok ide vissza és ez az egy-két-három hét már messze nem elég, sőt… egyre rosszabb hazamenni és otthon lenni. Most, hogy vége a Harry Potternek (és itt láthatom először) egy tökéletes befejezés lenne a London korszaknak, mert első évben a Főnix Rendjét itt láttam, szóval még kerete is lenne a dolognak. Ha vissza is jövök jövőre (ami könnyen elképzelhető a The Dark Knight Rises miatt), akkor csak pár napra, valami intenzív látogatásra, amikor alig alszom és csak szívom magamba Londont és a kultúrát.

Még ott a Trafalgar téren kerestem egy buszmegállót és halál komolyan öt percig álltam a térkép előtt, hogy kitaláljam mi legyen a következő állomás. Egy bácsika meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e, erre én kicsit szomorú arccal mondtam neki, hogy ez az utolsó napom itt és próbálom kitalálni hova menjek. Erre ő mondta, hogy Tower Hill. Először a King’s Cross-ra akartam menni, de abból a megállóból ment busz a Towerhez is, szóval inkább a bácsika ajánlatát választottam.

Persze amint leszálltam a buszról elkezdett esni az eső, de amíg egy szuvenír-boltban költöttem a pénzem elállt. Most, hogy ilyen fontos döntéseket hoztam, rávettem magam, hogy vegyek egy Londonos kulcstartót. Eddig valahogy nem tetszett az ötlet, de találtam egy annyira jót, hogy nem hagyhattam ott.

Átsétáltam a Tower hídon, vissza meg busszal mentem, hogy folyamatosan tudjak bámulni a folyóra. Minden, amit imádok ott volt egy irányba.

Ezek után elmetróztam Queensway-ig. A terv az volt, hogy sétálgatok a Kensington Kertben, át akartam menni a Hyde Park-ba is, de (természetesen), körülbelül három percet mentem, mikor elkezdett zuhogni. Itt volt az a fordulópont, hogy nem érdekelt. Annyira bent voltam már a kertben, hogy ha elkezdek futni valami buszmegállóig, akkor is teljesen eláztam volna, szóval csak mentem szép lassan tovább és élveztem a friss levegőt. Sikerült eljutnom a Finding Neverland-es helyszínig is (Én, Pán Péter), úgyhogy utána már kifelé sétálgattam (főleg azért, mert nagyon durván eláztam….).

Felszálltam egy buszra és meg se álltam a Kings’s Cross-ig.
Azt eddig nem is említettem, hogy a buszos utak közben minden mellett elmentem. Oxford Street, St Paul’s…. Egyedül Westminster Big Ben-es részébe nem jutottam el, de még a nap elején a Trafalgar térről láttam Ben-t, szóval annyira nem éreztem rosszul magam (plusz egyik nap csak oda elmentem és körbejártam).

Mire eljutottam a vonatállomásra (King’s Cross) már nagyon szomorú voltam és csak egy dolgot akartam: hazamenni. Elfáradtam és tudtam, hogy még annyi hely lenne, ahova el kellene mennem, de persze már nem lehetett.
Örültem, hogy átszállás nélkül sikerült eljutnom a Victoriára és éppen indult a vonatom is. (Soha, eddig egyszer se sikerült pont akkor odaérnem, amikor indult a vonat… mindig akkor érkeztem, amikor 5 perce ment el egy és utána várhattam 20-25 percet. Utolsó napra sikerült egy ritmusba kerülnöm a Southern-nel.)

Tudtam, hogy egy dolog még nagyon hiányzik és az pont útba esett. A Battersea Park.
Leszálltam a vonatról és bár még soha nem mentem arrafelé, rögtön megtaláltam. Sétálgattam egy picikét, megpróbáltam minden pillanatot megörökíteni. Sütött a nap, volt egy kis szellő és még a madarak is csiripeltek. Fú, mekkora klisé ez, de hát ha egyszer ez volt…

Elbúcsúztam.
Mire felszálltam a vonatra, hogy hazamenjek, már nem voltam szomorú. Most, hogy ezt írom megint az lettem, és bele se akarok gondolni, hogy mit fog velem csinálni a Harry Potter…. de az a holnap története.

Július 16., tizenharmadik nap.

Saturday July 16, 2011

Azt hittem hidegebb és sz*rabb nem lehet az idő, de tévedtem. 13-14 fok volt és zuhogott az eső szinte egész nap. Persze mikor már hazafelé tartottam kisütött a napocska…. Mondjuk megható, hogy London sír, mert hétfőn elmegyek.

Ma 12-kor találkoztam Annával London Bridge-nél. Vele még tavaly találkoztam, az egyik fotózásra kísérte el a fotóst, aztán később csak ketten is csináltunk képeket.
Mivel zuhogott, ezért próbáltunk fedett helyeken mászkálni, közben csinált rólam néhány képet. Remélem ma/holnap láthatom őket!!
Egyébként a Borough piacnál mászkáltunk, meg beültünk egy lepukkant, amerikai hangulatú kávézóba.
Kb. két órát beszélgettünk, 2-kor el kellett mennie.

Végre eljutottam a Victoria&Albert Múzeumba. Örülök, hogy akkor (nem tudom melyik nap) nem mentem oda, mert több mint két órát mászkáltam és nézelődtem. Gyönyörű épület és érdekes kiállítások.

Hazajöttem, mert még mindig hamar kifáradok. Holnapra is esőt mondanak, szóval nem tudom mit fogok csinálni. Azt gondoltam ki még tegnap, hogy elmegyek a kedvenc helyeimre, megnézem Londont utoljára, de zuhogó esőben ez nem megy olyan könnyen. Majd meglátjuk.

Július 15., tizenkettedik nap.

Friday July 15, 2011

Please mind the gap between the train and the platform.

Imádok utazni. Eddig azt hittem egész jól tudok tájékozódni… de amikor két irányba ment vonat, mindkettő London Bridge végállomással, akkor kicsit összezavarodtam… ez azért jogos, nem?
Nem tudom ezt most miért írtam le, a napom körülbelül 1/50-ed része telt útvonalkereséssel. Valahogy ha a londoni közlekedésről van szó, akkor én beszélni akarok róla. Tudom, az itteniek utálják, de egyszer mennének el Budapestre BKV buszozni. Csak egy-két kört. Mindjárt úgy imádnák a rendszert, mint én.

Ma megtaláltam a “mind the gap” értelmét. Egy-két megállónál annyira messze volt a vágány és a vonat egymástól, hogy simán beleléphettem volna a lyukba ha nem figyelek oda. Kicsit félelmetes volt… Hallottam ahogy egy idősebb hölgy mondja a másiknak, hogy erre ő fel se tud szállni.

Most valami nagy hullám lehet, mert folyamatosan ellenőrzik a jegyeket, hogy érvényesek-e, hogy érvényesítették-e őket a belépésnél, stb. Mindig meglepődöm, amikor az öltönyös (vagy éppen rendőrruhás) emberke odalép hozzám és kéri az Oyster kártyámat. (Na de hogy erről minek írtam, azt aztán végképp nem értem… ma nem is kérték a jegyemet.) Úgy néz ki itt is simán lehet bliccelni, persze nem tudom elképzelni hogy.

Valamiről csak írnom kell…. ma volt a második fotózásom. Eredetileg négy volt betervezve, de egyet lemondtam, mert nem volt jó érzésem a fotóssal kapcsolatban. Csak tesztfotózás lett volna és úgy döntöttem, hogy nem fogok vele szenvedni egy fél napot, nem kötelességem rosszul érezni magam egy olyan fotózáson, amit egyedül próbáltam megszervezni és tojt hozzáadni bármit is.

A mai nagyon érdekes volt. Wimbledonba kellett elmennem. Sajnos nem sikerült megtalálnom a helyet, mert rossz megállót mondott nekem a TFL, de nem volt gond, mert amíg a másik lányt sminkelték a fotós “lejött” értem (igen, “le”, egy dombra kellett felmásznom). Wimbledon is olyan mint Greenwich: kisváros hangulata van…
A fotós nagyon jófej volt, érdekes ötletei voltak. Remélem jól sikerültek a képek…

Az elsőről nem tudok még semmit, már gondolkozom, hogy írok a srácnak, hogy küldjön pár mintaképet. Csak a hazaérkezés után akarok nála érdeklődni… Tudom, hogy nincs olyan messze, de nem tudom hogy fogom kibírni.

Vasárnap lenne még egy, de már a main is nagyon szenvedtem. Ma reggel azt hittem nem tudok majd kikelni az ágyból. Először is nem bírtam aludni, aztán meg nem kaptam levegőt és végül úgy fájt a torkom, hogy nyelni nem bírtam. De összeszedtem magam, mert erre a fotózásra vártam már mióta. Örülök, hogy sikerült elmenni. Szóval, a vasárnapival nem tudom mi legyen, majd meglátjuk hogy ébredek holnap.

Nem tudok mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy ma amikor hazaértem annyira fáradt voltam, hogy azt hittem öt napja indultam el. Viszont ezzel egy időben azt is tudom, hogy lassan két hete vagyok itt és elrepült az idő. Hétfőn indulás haza.:(

Július 14., tizenegyedik nap.

Thursday July 14, 2011

A mai napom a vásárlással telt. Tényleg. Célirányosan két boltba mentem be az Oxford Street-en és ennyi. És igen, az egész délutánom elment vele.

A Primarkban kezdtem, ahol volt egy olyan pillanatom, amikor azt hittem, hogy üvöltök egyet és kimegyek onnan, de találtam egy tök jó táskát és ez visszahozta a kedvemet.
A sok idióta ember ma nagyon idegesített. Le is késtem miattuk a vonatomat. Ha jövőre vissza is jövök, az csak pár nap lesz és messzire elkerülöm a metrót. Nem bírom a sok hülye turistát. De most komolyan, minek visz be egy bazi nagy ruhaboltba gurulós bőröndöt? Úgy megütöttem volna, hátha akkor észhez tér.
Rájöttem, hogy csak akkor jövök megint, ha megtudom mutatni valakinek a várost. Mindent láttam már (persze ha nagyon keresnék tuti találnék még sok-sok helyet, amit érdemes megnézni), és úgy hogy nem élek itt, már nem olyan jó. Persze még mindig imádom Londont, de az, hogy hozzászokom a jó dolgokhoz, majd két hét után hazamegyek már nem fun.
A legtöbb időt egyébként itt töltöttem, egy órát tuti álltam sorba a próbafülkékhez és a pénztárhoz összesen. Na jó, lehet hogy ez túlzás….

Primark után H&M ahol vettem magamnak virágos felsőt (meg még egy halom másik dolgot). Ez azért nagy dolog, mert soha nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog rajtam valami ilyesmi (ugye most ez a nagy divat… hippik?), de nagyon bejött.

Elég szépen költöttem a pénzt ezt be kell vallanom, de mielőtt eljöttem otthonról megtudtam, hogy ez a szülinapi ajándékom, szóval annyira nem szégyelltem magam. Jó kis dolgokat vettem (nem nagyon sokat, mert ugye valahogy haza is kell jutnom = az örökös csomagprobléma), és végre sikerült visszaraknom ruhadarabokat, mert átlagosak voltak. Sokszor gond az, hogy megveszem, mert kábé jól áll, aztán van, hogy soha többet fel nem veszem.

A sok idióta ember ellenére jól telt a nap (vásároltam, még a hülye és jól érezné magát), de mikor mentem hazafelé a vonattal teljesen felengedtem és az orrom is elkezdett folyni. Nagyon. Ott szipogtam végig. Hogy utálom a szipogó embereket…. Na most már közéjük tartozom.
Ja és már elolvastam a Büszkeség és Balítélet felét (magyarul, az angolhoz még “érnem” kell), jó, hogy hoztam magammal Kindle-t. Elolvasok két fejezetet és egyszerűen nem tudom abbahagyni, látom magam előtt a kort, a helyszínt, a szereplőket… borzalmas lány vagyok.

Július 13., tizedik nap.

Wednesday July 13, 2011

Azt hiszem a Geffrye Múzeum a világ egyik legjobb helye. Annyira jól éreztem magam ott, hogy még a borzalmas rosszullétemről is megfeledkeztem egy kis időre és boldogan sétálgattam a régi stílusban berendezett szobák között.
Az “otthon múzeuma” az 1600-as évektől mutatja be a középosztály életkörülményeit.
Sajnos most látom, hogy amit én az időszaki kiállítások épületének néztem, ott még találtam volna dolgokat, de annyira nem bánom, mert a régi korokat láttam és elmondhatatlanul élveztem. (Igen, hát nem voltam a helyzet magaslatán, örültem, hogy nem esek össze.)

Ez előtt még sikeresen elmentem a Queen’s House-ba (Greenwich), amit meg is tudtam nézni. Ismét egy régi épület… gyönyörű. Ma egész nap azon gondolkoztam, hogy rossz korba születtem.
Itt egyébként főleg festmények voltak (hatalmas gyűjtemény), nagyon sok hajózással kapcsolatos képpel… ami ugye engem nem nagyon hoz lázba. De voltak Tudor festmények is, szóval jól megnéztem magamnak a két Henriket meg Erzsébetet.

A Queen’s House után elmentem magamnak gyógyszert venni. A Surrey Quays bevásárlóközpontban kötöttem ki, ahova tavaly is jártam vásárolni, mert közel volt. Vettem egy forró csokit és egy szendvicset is, utóbbit azért, hogy a gyógyszert ne teljesen üres gyomorra vegyem be, előbbit pedig azért, mert úgy fáztam, hogy egyszerűen szükségem volt rá. Valamiért a Starbucks sokkal jobb Angliában, mint Magyarországon. Nem tudok rájönni miért… Biztos otthon még nem éreztek rá a dologra. A lényeg, hogy ennyire jól még forró csoki nem esett nekem.

Újult erővel indultam tovább a Geffrye Múzeumba, ami után még el akartam menni a Victoria és Albert Múzeumba is (azt hittem tele vagyok energiával), de miután 15 percet ültem a metrón rájöttem, hogy nem éri meg odamenni. Először is azért, mert lehet, hogy nem lenne energiám elsétálni odáig, másodszor pedig azért, mert mire odaértem volna, már csak fél órám lett volna megnézni a helyet. Tudom, hogy képtelen vagyok órákat egy múzeumban tölteni, de fél óra azért kevés lett volna.

Úgyhogy hazajöttem és most próbálok nem hangosan szenvedni.

Július 12., kilencedik nap.

Tuesday July 12, 2011

Ma megérkezett a takony. Valamilyen szinten örültem neki, mert minden más tünet eltűnt.

Sikerült a legszelesebb napot kiválasztanom Greenwich megnézéséhez, de nem érdekelt, mert régi történelmi helyszínen jártam.
Egy dolog maradt ki sajnos, az pedig a Queen’s House volt… valami eseményt tartottak éppen és nem lehetett bemenni. Pedig olvastam róla, hogy gyönyörű.
Hazafelé busszal próbáltam jutni, ahol láttam, hogy van egy járat, ami az én megállómból elvisz egészen oda, ahol ma jártam csupán 15 perc alatt. Holnap ezért újra megpróbálkozom a “Királynő házával”, hátha sikerrel járok.

Azt el se mondtam, hogy Greenwich-be DLR-al mentem, magasvasútnak mondanám, amit nem ember irányít. Érdekes volt a magas épületek között menni (nem az autók szintjén).

Szóval az egész napot Greenwich-ben töltöttem. Olyan volt, mint egy kisváros Londontól messze. Nagyon élveztem.

Hát azt nem kihagytam, hogy a National Maritime Múzeumba is elmentem? Mindenféle hajózási dolgokról voltak kiállítások. Mivel annyira nem érdekel a téma, nem nyűgözött le annyira a dolog, de azt el kell ismernem, hogy nagyon jól megcsinálták és jó volt végigjárni.

Nem tudom ma mi volt, de elég sokáig azt hittem, hogy valami baj történt. Először is a megállómban, ahol soha senki nincs, most 20 rendőr(féle) álldogált és beszélgetett (nekem persze pont ma kellett a travelcard újraérvényesítésével szenvednem… mire a hülye automata bevette a papírpénzt!!). Úgy álltak a lépcsőnél mintha nem lehetne felmenni. Meg is kérdeztem, hogy szabad-e, nem akartam hogy esetleg leráncigáljanak, hehe.
Aztán London Bridge metrónál külön ellenőrizték a jegyeinket (utána az egyik buszra is felszállt egy ellenőr… nem gondoltam volna, hogy bajok vannak ezzel a rendszerrel, meg hogy egyáltalán lehet valahogy csalni) és ott is nagyon sok egyenruhás volt.
Gyorsan megnéztem a BBC honlapját, de semmi “extráról” nem írtak, úgyhogy megnyugodtam.

Hazafelé is London Bridge-n keresztül mentem, bezzeg innen rögtön indult egy vonat…. két megálló és otthon is voltam.
Írtam ugye a listámat, de van egy-két dolog rajta, amiről nem tudom eldönteni, hogy mi a fenének írtam fel, mert már nem is tudom mik azok, szóval holnapra nem maradt sok minden, de nem bánom, mert így nem kell rohangálni.

Next Page »